Ez a történet.
Egy kislány - talán 9-10 éves.
Felidézte, hogy valaha mi is másképp láttunk... Én is másképp láttam a világot. Volt idő, mikor a képek, melyeket Fantáziából, Csodaországból láttam, valóban ott voltak a szemem előtt...
Többször is emlegettem, hogy talán másképp kéne nevelni, tanítani a gyerekeket.
Hiszen, ha tudom, hogy a tudatom korlátai a korábbi éveim berögződött hiedelmei csupán, akkor felmerül, mire lennék képes, menyivel szabadabb, felszabadultabb lehetne a tudatom ezek nélkül a kondicionáló évek nélkül...?!
Mi volna, ha a tudatosság gondolatiságában nevelnénk egy gyermeket pici kora óta...?
Odafigyelve minden megfogalmazásra, amelyet valaha hall (a filmben apa egyik elszólása, és az iskolatársak oktalan gonoszkodása remekül érzékelteti, mennyit rombolhatnak a gyermekek lelkében az "elejtett mondatok", a nem gyerekek fülének szánt gondolatok), arra tanítani, hogy bármit képes megvalósítani, amit akar...
Pszichológiai kísérletek támasztják alá ennek a valóságát - számtalan fizikai kísérlet mutatja, hogy a testünk sokkal jobban a tudatunk alá van rendelve, mint hisszük. Akár "a józan ész határait" is meghazudtoló mértékben.
Mi volna, ha valóban, kezdettől erre tanítanánk egy tiszta tudattal megszülető, fiatal embert...?
A film ugyanakkor felvetett egy alapvető kérdést is...
A saját hitünkkel - hitemmel kapcsolatban.
Megszólalt bennem egy hang - talán a múltbéli énem visszhangja -, hogy mi lesz, ha a tanításod miatt úgy lesz, mint a filmbéli kislány, és nem tud majd különbséget tenni a világok között, s ezért baj éri az egyik világban, míg a tudata a másikban kalandozik...
(Szó szerint "ha majd baj éri a valóságban...")
Persze ez egyértelműen a hit gyengeségére utaló megnyilatkozás.
Hiszen, ha a tudatunk szabadságát valljuk, azt is vallanunk kell, hogy valójában nincs veszély, nem létezik számunkra.
"Nem a testem vagyok."
Sőt tovább megyek, a testem a tudatom eszköze, és nem a fizikai valóságé. Hiszen a fizikai valóságot is a tudatom hozta létre, tehát alakítani is képes azt.
Ilyen formán nincsenek fizikai határok.
Spirituális szinteken nem köt a test halála.
Tehát nincs valódi veszély.
Igen ám, csakhogy az ember a saját felelősségére cselekedhet. Fenntartom magamnak a jogot a tévedésre, és vigyázok, hogy ezzel másnak kárt ne okozzak.
De egy gyermek az én felelősségem. Az ő életéért felelek akkor is, ha tévedek...
...
Kemény pszichológiai csatákra világít rá a film, amelyeket szülőként bizony meg kell vívnunk.
A "jó szülő dilemmája".
A "szabályok" fogalmának, a képzeletnek való teret-engedés közti határ helyes meghúzása - a szabályok fogalmának tudatosság-gondolatiságában való helyes elhelyezése...
Nem könnyű jó szülőnek lenni...
Hol kell - kell-e különválasztani a fantázivilágot a "valóságtól"...?
Kell-e ilyen megkülönböztetést tenni...?
Hiszen ez szembe megy az életfilozófiámmal - mely szerint valóság az, amit annak fogadunk el...
Ha a tudat teremti, és bármit képes megteremteni, amiben hinni tudok, akkor bizony ez helytálló.
Helyes-e tehát "bebeszélni" a gyermeknek, hogy "képzelődik", és "amit lát, nem a valóság"...?
Az igazgató figurája remekül bemutatja ezt a dilemmát!
A tanár, aki nem ért a gyermekek nyelvén...
Lehet-e jó tanár...?!
Ha a gyermekemnek a megkülönböztetésről - álom és valóság, fantázia és realitás megkülönböztetéséről beszélek, gyakorlatilag képletesen épp az angyalszárnyait vagdosom le - altatás nélkül.
Azoktól a képességektől fosztom meg, amelyeket oly nagyra becsülök felnőttként. Én magam aggatom rá azokat a láncokat, amelyeket magam is levetni igyekszem, s amelyek visszahúznak a sárba...
Jót cselekszem-e ekkor...?!
És most - mikor a gondolatod úgy kezdődik, hogy "Jó, de..." - nézz szépen magadba és vizsgáld meg, ki mondja benned ezt a mondatot...
Te, vagy a belédnevelt, belédivódott szabályok által létrehozott "jellem"/egó/alteregó...?
Tedd fel a kérdést, "Miért...?!"
Kellenek szabályok...?!
Rendben, de biztosan azok a szabályok kellenek, melyeket ma általánosan elfogadottnak ismerünk...?
Hogy reggel munkába kell menni, hogy élhessünk?
Hogy ha nem dolgozunk, éhen halunk...?
Hogy jobbnak kell lennem, mint mások...?
Hogy csak akkor lehetek boldog, ha mások elfogadnak...?
Biztosan a jó szabályokra figyelünk...?
"Szabály" az is, hogy légy jó - mindhalálig.
"Szabály" az is, hogy a szeretet az egyetlen valódi erő.
"Szabály", hogy ne árts, s ne ítélj...
Ahogy az is, hogy "Tedd azt, amit Akarsz."
A hétköznapjaink "valóságát" meghatározó szabályok a sár szabályai.
A létünket meghatározó szabályok a szellem, a tudat az Élet és a Szeretet - a Valóság szabályai.
Biztosan a jó szabályok azok, amelyeket most felsorolsz a "de..." után...?
Vagy lehet, hogy egy rögzült sémát követek - pontosabban egy rögzült séma irányít, ahelyett, hogy éber volnék, tudatos, és odafigyelnék, mit tanítok a gyermekemnek...?
Ne feledjük el, hogy ő csak ebben a testben új a világon. Ember ő is, s mint ilyen valószínűleg sokkal több, sokkal mélyebb, sokkal összetettebb, mint aminek látszik.
Kisgyermek a teste, és fiatal az új tudata - pontosabban az a tudatos felszín, amelyről ő maga, s a világ is tud.
De nem tudhatom mit hordoz magában. Nem tudom még, ki ő igazából.
Nem tudom, milyen céllal született meg, mit kell megtanulnia, mit kell megvalósítania, nem tudom, mire vállalkozott ebben az életében...
Rajtam is múlik, mennyire nehezen, vagy könnyen éri el a célját. Hogy az út, amelyet bejár a célig, mennyire lesz hosszú...
Jogom van-e hátráltatni, netán ellehetetleníteni, hogy megvalósítsa az életfeladatát...?
Azt hiszem, ez az igazi szülői felelősség...
...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)