Önmagad megismerése, avagy egy kormos ablaküveg

"Mások megismerése a bölcsesség - önmagad megismerése a megvilágosodás." (Lao Tzu)




 Nem olyan rég felmerült bennem egy emlék...


Valaha, igen-igen rég féltem attól, hogy magamra maradok. Azután szerelmes lettem, ez az érzés elborított, mint a szökőár, és a végeredménye is olyan lett, mint a szökőároknak általában.
Egy összezúzott, letarolt világ.
Ezután úgy éreztem, halott vagyok. A szívem dermedt kő, amely belül üres, szilánkok pattogzottak le róla, és fűrészes élű repedések szabdalják. Nem hittem, hogy alkalmas még a további életre. Meg voltam győződve róla, hogy ez az állapot ki fog tartani a halálomig.
Ezután persze - nagysokára ugyan, de újra felizzott valami, ami olyan volt, mint a szerelem. Az Élet.
Ez is egy futó zivatar volt, valahogy mégis könnyebben túléltem, s azóta itt vagyok, egymagam.


Itt vagyok az éltemben, de már nem úgy, ahogy eddig.
Olyan, mintha az életem egy háromdimenziós társasjáték táblája lenne, amelyen én életnagyságban állok a középpontban, és figyelem, mi zajlik a táblán...
Emberek jönnek-mennek, szavakba csomagolt üzeneteket hoznak magukkal - idézetek-, könyvek-, filmek-, dalok formájában... Én felfogom ezeket - mintegy kiemelkedve a játéktérből, és a felismerések hatására a szemem előtt változik meg a tábla - az életem.
Értelmet - új értelmet nyernek bizonyos dolgok, jelentőségüket vesztik, vagy hangsúlyosabbá válnak.


Amitől régen féltem, majd ami meggyőződéssé érett bennem - ma azt élem. Éppen úgy, ahogy Müller leírta. :)
Egy jó ideje dolgozom azért, hogy megvalósuljon valami, amit magamnak találtam ki, amit ki szeretnék próbálni.

"Valamit igazán akarni annyi, mint sokáig akarni" - mondta egyszer valaki.


Sokan nem értik, hogy miért vagyok kitartó. :) Miért nem adom fel, miért nem változtatok. 
Most úgy látom, azért nem értik, mert "nem látnak még térben"...
Én hiszem, hogy ha valamit "igazán akarok", akkor azt képes leszek megvalósítani. Ezért nem adom fel.


Futólag a napokban találkoztam egy érdekes csajjal. Amolyan redfield-i ráismerés volt - valamiért "kiragyogott a környezetéből". Némi tipródás után olyat tettem, amit már rég nem. :) Megszólítottam, és kimondtam, hogy érdekel. :P

Még nem tudom, mi miatt figyeltem fel rá. Írni viszont azért írtam, mert hiszem, hogy nincsenek véletlenek.
 
---

És tessék: miközben ezt írom, felhív egy ismerősöm, akit korábban szerettem volna, ha a lakótársam lesz, de úgy alakult az élete, hogy nemet mondott. Ennek nem örültem, nyilván. Most pedig felhív - január elseje előtt 2 nappal (január eggyel kerestem lakótársat) -, hogy úgy jött ki, hogy sos-ben mégis csak jönne. Holnap költözik...


Ezek után mit is mondhatnék...?


---




Ahogy már említettem, a minap összefutottam egy régi "barátnémmal". (Mellesleg nála találkoztam az emlegetett csajjal is, aki most először volt nála...)
És ismét szembesültem vele, hogy mennyire mások vagyunk.


Persze, ha a saját kecómban laknék, nyilván engem is meglepne a fészekrakó ösztön... Gondolom... Bár lehet, hogy ez nálam inkább emberhez kötődik. Hiszen az énekesmadarak is a párjuknak építik a fészket, nem maguknak... ;)

Mégis...


Mennyivel inkább az anyagi világban él ő, míg én mennyivel inkább a gondolataimban... 
Persze a szórakozás, a jó hangulat - vacsorák, koncertek, snowboard, utazások, stb... Ezek nyilván jó dolgok - valahogy mégis úgy érzem, hiába állnának korlátlan mennyiségben rendelkezésre ezek az életemben - ahogy most nem állnak ;) -, akkor sem elégítenének ki. 
Számomra az Élet már nem a játéktábla "földszintjének" benépesítését jelenti...
Hanem ezt a felülemelkedett nézőpontot, az áttekintést, a valódi irányítást - a teremtést.
Hogy olvasok, hogy beszélgetek másokkal és magammal, hogy igyekszem megtapasztalni és megélni az eseményeket. Hogy megpróbálom befogni az üzeneteket, értelmezni őket és beépíteni a látásmódomba... Olyan, mintha egy-egy ilyen egy kis kendő volna, amellyel egy kormos ablaküveg újabb és újabb foltját tudom tisztábbra törölni, így egyre nagyobb szeletét látva a mögötte meghúzódó Világnak...


Számomra az Élet a Válaszok keresése - miért úgy, miért most történt ez, vagy az...? Mi a jelentősége a történésnek, a találkozásnak...?
És eközben alig érdekel, hogy mit vár el a világ, mit értem el a látható tartományban, vagy épp mennyivel vagyok lemaradva e téren a többi korombelitől...


Lassan, és nehezen sikerült levetkőzni ezeket a félelmeimet. Mert persze voltak nekem is. Hiúság, megfelelési kényszer, a hovatartozás vágya, stb.
Talán a szerelmeim tisztítótüzeinek is ez volt az egyik értelme - hogy kiégessen mindenfajta konvencionális igényt belőlem... Erre elég jó módszer a totális érzelmi-lelki elhamvadás... Amikor minden mindeggyé válik. Amikortól képes vagy kijelenteni, hogy "leszarom".




Nem olyan régi gondolat az sem, hogy kár görcsölnöm a párkapcsolatok kérdésein is.
Hiszen hosszútávon csak amellett maradhatunk meg, akit el tudunk fogadni, és aki elfogad bennünket is. Tehát jöhetnek és mehetnek az emberek az életemben. Aki valódi lesz közöttük, az maradni fog tudni, mert valóban engem lát, és nem egy elvárást akar rám húzni - aminek nem felelek meg.


Ebből kifolyólag nem kell foglalkoznom azzal sem, hogy megerőszakoljam magam, vagy a kapcsolatot. És azon sem kell izgulnom, hogy hány éves leszek, mire megszületik a lányom. És hány éves lesz az anyja.


Ez utóbbin szintén el-eltépelődtem. A korombeli nők szülni akarnak - érthető, biológia. Én még nem mutattam fel az ehhez szükséges hátteret, így ez a korosztály - vagy nekik én - kiesik a komolyabbak köréből.
A fiatalabbak azért érdekes kérdéskör, mert fiatalabbak. Várhatóan a többség még gondolkodásban is túl fiatal.
Ez a kettő úgy jöhet csak közös nevezőre, hogy az ideális apasági korom, kb. 35-40 év lesz - és a párom akkor 28-30 körüli. 


Ha jobban belegondolok, ez tök átlagosnak tűnő kor egy apának.
Viszont akkor ez azt jelenti, hogy sokkal hamarabb megjelent bennem az apaság vágya, mint ez "indokolt, vagy reális" lenne.
És felveti, hogy korábban pedig mennyire nem tudtam elképzelni, hogy apa leszek valaha... (Túlnépesedés, meg ilyesmi...)
Ugyanakkor így lesz ideje valóban megérnie bennem ennek a vágynak. Továbbá kipipálhatom, hogy bár a vágy már régi, még mindig nem vagyok csúszásban magamhoz képest - noha körülöttem már a korosztályomban (és a fiatalabbaknál) potyognak a gyerekek...


Egy újabb feloldott görcs... ;)


...


Nehéz ügy ez a csaj.


Vagyis én vagyok nehéz ügy, mert megint túlságosan is érteni szeretném magam. "Miért figyeltem fel rá..?! Szimplán csak jó nő, és ennyi?! Vagy ismerem korábbról?! Vagy jelet hordoz, és fontos dolgunk van egymással ebben az életben?!"


Nem tudom.


Hajlamos vagyok rá, hogy beleérezzek dolgokat történésekbe - és nem szeretnék ebbe a hibába esni.




Ha valami komolyabb oka van, hogy találkoztunk, akkor kicsit izgulok is.
Legutóbb volt egy... "Minek nevezzelek...?!" Volt egy furcsa intermezzó az életemben, mikor valakit közelebb engedtem magamhoz - barátságra alapozva. Abban a pillanatban, mikor megéreztem, hogy szüksége van rám, olyan pánik tört rám, mint egy fuldoklóra. Terhes lett a jelenléte, akaratosnak tűnt, hogy vágyott a közös időre, egyszerűen úgy éreztem... Gondolom, sejted.
Remélem, ez egyedi dolog volt, és nem valami "magány-mellékhatás"... :I


Azt hiszem, mindig is szabadságra vágytam a párkapcsolataimban is. Az "önmagamnak-levés" szabadságára. Talán ezt nevezhetjük valódi elfogadásnak is.
Mindig magamat adtam. Sosem játszottam meg magam. És eddig csak a legelső alkalommal tartottunk ki hosszabban így.
Talán valamennyi eddigi "egymásra-találásunk" csupán illúzió volt - pontosabban félreértett próbálkozás...


Ez érdekes felvetés, mert ha így van, az megcáfolhatja a korábbi tézist, mely szerint mintha sikerült volna "csónakban maradnom" - megőrizni a tudatosságot, a kormányzást - az utóbbi alkalommal...


Bár - Bach-ra gondolva, talán a kettő nem zárja ki egymást.


Remélem. :)


Ez egyben azért izgalmas is, hiszen feltételezi, hogy még előttem áll az "igazi Igazi"... :D




És elgondolkodtató, mennyire valószerű volt minden korábbi "tévedés"...


Nem, szerintem sem jó szó a tévedés. Hiszen csak közbenső állomásai voltak egy útnak, mely előre vezet.


Vannak dolgok, amelyekre nem vagyok büszke...
És ha már ezt most így sikerült kimondanom, megteszek valamit, amit már többször akartam.


Bocsánatot kérek Valakitől...