Fölnőtté válás, avagy az új álmom

A minap eltűnődtem, s átcikázott rajtam egy gondolat...

A fölnőtté válás folyamata...

Milyen nehezen tetten érhető...



Kölykök voltunk, aztán gimisek lettünk, majd az élet tovább sodort az egyetemre/főiskolára - még mindig kölykök voltunk, bulik futó szerelmek, balhék...

Aztán eljött a suli vége, még egy utolsó nagy vizsga.

És kiléptünk az életbe - még mindig iskolás kölyökként - csak épp iskola nélkül.

Elkezdtünk valamit csinálni, hisz valamit csinálni muszáj... Nem punnyadhatunk otthon abban az időben, amiben eddig a sulipadot koptattuk...!

És az évek telnek, az iskolapadok távolodnak, mi mégis azok maradunk akik voltunk...


Persze az arc, ami visszanéz a tükörből reggelente, egyre gyűröttebb, minden alkalommal.

A bulik megváltoznak, az időnket egyre inkább a munka tölti ki.

Régen suli után a parkba mentünk játszani - most meló után hazamegyünk, fölnőttesdit, családosat játszani...

És mert gyermekkorunkban a játék, azután 17 évnyi iskolai nevelés mind a győztesek igazságáról szólt, igyekszünk a legjobbak lenni. A munkában, mint kolléga, mint vezető - a magánéletben, mint haver, társ és szerető - a családban, mint férj, feleség és szülő...


Észre sem vesszük, ahogy az idő eltelik, csak mikor valamiért kicsit lélegzethez jutunk, lelassulunk - kirúgnak, vagy a gyerek költözik el otthonról, esetleg életünk párja áll odébb valakivel -, és épp így nézünk reggel tükörbe...


Csak ekkor ébredünk rá, mennyivel ráncosabb az arcunk... Mennyivel nehezebben kelünk, nehezebben mozdulunk, mint régen...



"Nincs idő."

Nincs - csak eljátsszuk, hogy együtt változunk a valóságunkkal.

Csak akkor, ha hisszük, hogy van.

Hogy meddig tart ki a hitünk, hogy mi nem öregszünk meg... Voltaképp mindegy.

:)

Ez a test, mint minden ruhadarab, elkopik.

Lám, kijelentettem.


Bár hiszem, hogy annyit élek, amennyit akarok, magam is kb. 100 évet adtam magamnak...

És erre jönnek a félelmeim, világháborútól, világvégétől...


Kezeim előttem táncolnak a klaviatúrán - nézem őket, és nem látom idősebbnek, mint régen...

Pedig nem vagyok már gyerek - noha valaha voltam, fotók vannak róla...




Gyerekként nem akartam gyereket.

Mindig az volt bennem, hogy a Föld nem bír el ennyi embert, mért tennék rá én is egy lapáttal...?!

Jóideje mégis megért bennem a gondolat - hogy mégis...
Ezt is a fölnőtté válásom jelének tartom.

Nem tudom még, hogy képes leszek rá - de hiszem, hogy az vagyok, vagy azzá válok útközben...


Akarom.



Felmerült, hogy ha 2012 valamiért mégis az utolsó évünk ebben a formában, akkor el kell halasztanom ezt a tapasztalatot - pedig nem szeretném...

Szeretem ezt az életemet, szeretem ezt a világomat...

Tetszik.

Talán azért szerettem meg, mert lassan ráeszmélek, hogy képes vagyok tetszés szerint alakítani...

Talán a teremtés szabadsága miatt tetszik...


Fel is vetődött, hogy gondoljon bár világvégét bárki, az én világom akkor sem fog most véget érni, de még csak apokalipszist túlélni sem...! :)

Azért se! ;)

Én csendes, tiszta, boldog és elégedett életre vágyom - olyanra, amelyben uralkodó a mosoly és a béke...
A szépség és a harmónia.


A szeretet.



Sem vallások, sem atombombák, sem Nap-kitörések, se pólusváltás, se semmi ilyen zűrös, zajos és drasztikus cécó nem hiányzik a képről...



Csak erdőket, mezőket, madárdalt, zenét, táncot, közös reggeliket, ebédeket és vacsorákat, esti mesét, biciklizni tanulást, felnövekvő csupa-kérdés, csupa-dac és -szeretet kamaszkort, boldog fiatalkort és teljes életet szeretnék álmodni a srácaimnak...

Szeretném megtanítani őket, hogy használják a fantáziájukat, hogy kezdettől fogva tudatosan teremtsenek, hogy szeressenek olvasni, tiszteljék az életet és utasítsák el az erőszakot, tanuljanak meg uralkodni az indulataikon, és éljenek olyan világban, amelyben szeretnének...



Szeretnék tanítani.


Szeretném, ha épülnének az általam elkövetett hibákból, és messzebbre jutnának, vagy ugyanoda legalább, mint én... :)



Nem olyan nagyravágyó álmok ezek, nem...?



Csak ennyit...

Ez az "új" álmom...