Senki sem kíváncsi...

"...A szent  és a  profán között az a különbség, hogy a szent odaadja

magát - a profán nem.

A szent tud áldozatot hozni - a profán nem.

A profán megtartja azt, amit a szent odaad.

Megtartja, mert a profán magának él.

Az, hogy mit tart meg; a biztonságát, a vagyonát, az életét, vagy

a figyelmét,  az áldozatnak  csupán a  mértékét mutatja,  s nem a

lényegét.

Mi, profán, "világi" emberek nem tudunk másokra figyelni.

Sajnos. Megtartjuk  magunknak... csak  magunkra figyelünk. S mint

később kiderül, magunkra is rosszul.

Görcsbe szorult  marokkal őrizzük  azt,  akit  úgy  hívunk,  hogy

"én... én...  Én", és  nem tudjuk  figyelmünket "megszentelni"  -

azaz: nem  tudjuk figyelmünket  másoknak adni,  másoknak áldozni,

akiket úgy hívunk: "te... te... Te."

Katolikus nyelven  ez így  hangzik, és lehetséges, hogy ez minden

lélektannál és ősi hagyománynál mélyebben fejezi ki a lényeget.

Ha  rá   akarsz  döbbenni,   milyen   zűrzavarban   élünk,   elég

visszahallgatni  egy  olyan  magnót,  amely  véletlenül  fölvette

mindazt az  üres fecsegést,  ami egy társaságban elhangzott, vagy

éppenséggel  azt,   amit  a   barátoddal   beszéltél.   Zaklatott

félmondatok,  elnyelt   szavak,   félig   kimondott   gondolatok,

közbekiáltások, hamis  nevetések; mindenki  magát akarta mondani,

de a  másik nem  hallgatta  meg,  s  ezért  vagy  túlkiabálta  és

hangerővel, erőszakkal  lehengerelte a  társait,  vagy  fulladtan

elhallgatott, s ha időnként mégis megszólalt, csakis azért tette,

hogy hallgatása  ne legyen  feltűnő -  ne érezzék  azt, hogy  nem

figyel senkire.

Saját  hangod   a  leghamisabb:   utólag  hallod,  hogy  szerepet

játszottál, alakoskodtál, félrebeszéltél, nem figyeltél másokra.

Ha nevettél  is, nem  szívből, és  még véletlenül se mondtad azt,

amit valóban gondoltál.

És ami a hangfelvételen bizonyára hiányozni fog, az a csönd.

Félünk a csöndtől, mert üres.

Van sűrű,  jelentőségteljes csönd  is, de a mi csöndjeink sivárak

és nyugtalanítók: riasztó fekete lyukak, halott csöndek, melyeket

gyorsan túlharsogunk, nehogy lelepleződjön az igazság, hogy semmi

közünk egymáshoz.

Mindenki önmagát szeretné mondani, s hamarosan rádöbben, hogy nem

hallgatják meg.

Senki sem kíváncsi rá - ahogy ő sem kíváncsi senkire.

S amikor valaki mégis átveszi a szót, szinte hallani, hogy közben

mindenkinek a  saját gondolatai  járnak  a  fejében;  fél  füllel

kifelé hallgat, de közben néma gondolatait mondja befelé; regényt

lehetne írni  azokból a gondolatokból, melyek olyankor kavarogtak

bennünk, amikor valaki éppen beszélt hozzánk, s elmondta életének

talán legnagyobb baját.

Azért írom, hogy "talán", mert fontos dolgokról ritkán beszélünk.

Nehezen jön ki belőlünk, és ritkán, mert tudjuk, hogy nem érdekel

senkit.

Megszoktuk, hogy  ez így van: mások számára terhes az, ami nekünk

a legfontosabb. Beszélgetéseink felszínesek, szétszórtak, s hamar

kimerülünk tőlük.

De még  ha valaki  erőt vesz is magán, s el akarja mondani, ami a

lelkét nyomja, órák telnek el, amíg a lényegre tér.

A lényeget ugyanis gyakorta ő sem tudja, vagy nem akarja tudni, s

ezért legfőbb  célja nem  az, hogy  végre valaki  megértse, hanem

hogy megszabaduljon attól a feszültségtől, ami a lelkét nyomja.

Ha rászántad  magad a figyelemre, készülj fel rá, hogy ez roppant

időrabló  áldozat:  az  elfulladt  lelkekből  árad  az  évek  óta

fölhalmozott érzések  és gondolatok mérhetetlen tömege. Mintha el

nem olvasott  levelek ezreit  zúdítaná rád:  ömlik, ömlik  a szó,

nemcsak a  baj, hanem  annak legkisebb  részlete is,  az is,  ami

normális   körülmények    között   elhanyagolható   és   teljesen

lényegtelen.  A   "végre  szóhoz   juthatok  én   is!"  kirobbanó

szabadságában egy  egész  életregény  ömlik  eléd;  kiszabadul  a

szellem a  palackból, s  most elmondja, elújságolja, elpanaszolja

végre mindazt,  amiről eddig  hallgatott,  mert  nem  figyelt  rá

senki.

Gyakran csak az a fontos, hogy beszélhessen.

Elég, ha csak bólogatsz.

Végre kijön  belőle minden,  megszabadul a feszültségtől, s hálás

lesz, pedig nem szóltál semmit.

Vannak trükkös  "álfigyelők"  -  ezek  csak  hümmögnek  ilyenkor,

bólogatnak, s közben egészen máson jár az eszük.

A beszélő  ember magánya  és kétségbeesése  néha olyan nagy, hogy

nem is fontos neki, hogy valóban figyelj rá.

Elég, ha csak hallgatod.

Elég, ha csak csöndben vagy, s úgy teszel, mintha hallgatnád.

Kimondatlanul belemegy  a szánalmas  megalkuvásba: nem kell, hogy

figyelj rá, csak hallgasd végig.

Csak ne szólj bele!

Az se  baj, ha  alig  észrevehetően,  egy  picikét  elszunyókálsz

közben.

Ilyenkor az  történik, hogy  elmondja végtelen hosszú monológját,

melyet még  azzal sem  tudsz megtörni,  ha finoman  jelzed,  hogy

szükségre kell  menned. Csak  mondja, mondja  a magáét,  s amikor

belefárad -  jóval később,  mint te  -, anélkül  hogy szólnál egy

szót, felelnél vagy mondanál neki valamit, váratlanul elköszön és

elmegy.

És nemsokára  meglepve hallod  vissza valakitől: úgy érezte, hogy

"nagyon  jól   beszélgettetek".  Hogy  "régóta  nem  beszélgetett

valakivel ilyen bensőségesen".

Újabban ezt  a jelenséget  "elidegenedésnek" nevezik..."