Nem könnyű elfogadni

"...A gyereknek igaza van.

Van varázsige, varázslat, mágia!

Van hatalma a gondolatnak!

Csak itt, ebben a sűrű anyagvilágban ez másképp működik.

Ez az,  amit a  kisgyereknek nem  könnyű elfogadni,  hogy ebben a

földi emigrációban  nem úgy működnek a törvények, mint a szellemi

hazájában.

Az a  lassú tanulási  folyamat, amelyen  a  testté  vált  emberke

átmegy, egyrészt  arról szól,  hogy hazáját  elfelejti,  másrészt

pedig arról,  hogy ebbe  az új,  sűrű és  tehetetlen  "valóságba"

beletanul, megszokja és megtanulja jól-rosszul manipulálni.

A felejtés azonban sohasem teljes.

A hazáról nem lehet megfeledkezni.

Az emlékekből  - a  már homályosuló  emlékekből  -  született  az

emberlét két legnagyobb csodája, a vallás és a művészet.

Mindkettőt a szellemhazára való emlékezet élteti.

Praktikus haszna  a földi életben egyiknek sincs. Nem lehet velük

gépeket hajtani,  világítani, termelni,  vadászni,  főzni,  meleg

ruhát készíteni.  És mégis,  az ember  még a  barlangja falát  is

kifestette, és  előbb tudott  imádkozni, oltárt  és  szent  tüzet

csinálni, mint házakat építeni.

Ebben a  csodátlan, nehézkes  és elmúlással  küszködő világban  a

vallás és  a  művészet  hordozta  az  ember  magas  származásának

emlékét: azt,  hogy szellemi,  hogy  halhatatlan,  hogy  a  földi

életén  túl   magasabb  törvényvilágok  vannak,  hogy  élete  nem

vegetálás,  hanem   isteni  küldetés  -  hogy  a  szépségnek,  az

igazságnak,  az   értelemnek  és   főleg  a  szeretetnek  nagyobb

jelentősége van, mint bármilyen anyagi gondnak.

Oltár nélkül nem létezett emberi otthon. Ahogy áldozat nélkül nem

létezett étkezés,  és imádság  nélkül nem  létezett semmi.  S  ha

vándorolni kényszerültünk,  a pusztába  is  vittük  magunkkal  az

isten jelképét,  a törvényt  és az  emberi élet  végső értelméről

való tudást..."