- - beszélj egy kicsit a Te esetedről amit el kezdtél mesélni
- Nem sok beszélnivaló van róla - évtizedes, antik történet...
majdnem legenda..
- szeretem a legendákat
persze ha nem vagyok tolakodó
ha nem akarod nem muszáj
- már nem érint rosszul.
- volt egyszer, valamikor régen egy fiú.
Ez a fiú nagyon - reménytelenül szerelmes volt egy lányba, aki nem tudta értékelni a fiú szerelmét.
- Történt egyszer, hgy egy nyári táborból hazafelé tartva, egy IFA platóján a fiú találkozott egy lánnyal, aki hasonló cipőben járt, és patakzottak a könnyei a szíve fájdalmától.
- A fiú úgy érezte, tökéletesen megérti a lányt - hiszen évek óta volt reménytelenül szerelmes.
- A lány is úgy érezte, a fiú tényleg megérti őt.
- Levelezni kezdtek, s apránként igazi barátság szövődött köztük, mert a fájdalom, és a sorsközösség olyan őszintévé tette őket egymás felé, amilyenre talán még nem is volt példa egyikőjük életében sem.
- Aztán a levelezéseket beszélgetések is követték. Végül a fiú felajánlotta a lánynak, hogy ismerje meg az édesanyját - mert tudta, hogy a lány színész szeretne lenni, az anyukája pedig valaha maga is egy társulat tagja volt.
- A lány összebarátkozott a fiú anyukájával is - kezdetben nagyon jó barátnők lettek. Sokat gyakoroltak - prózákat, verseket tanultak, ahogy a lány készült a felvételijére.
- Ilyenkor délutánokat-estéket töltöttek a fiúnál - és a fiú esténként mindig elkísérte a lányt a kollégiumába, amely véletlenül az utcájuk másik végében volt.
- Egyszer, mikor már jóideje barátok voltak - s miután a fiú oly sokat tépelődött, hogy vajon barátság van-e közte és a lány között, vagy már valami azon túli szent kötelék -, ahogy hazafelé mentek egy hűvös estén, megálltak egy utcasarkon az Ipoly és a Pannónia utca sarkán, és ott, egy angyaloktól megszentelt pillanatban - senki sem tudja hogyan és melyikük - megcsókolta a fiú a lányt - vagy a lány a fiút...
- És akkor a fiú reszketett, mintha dideregne télen, és nem tudott uralkodni a remegésén - és a lány könnyes szemmel csak annyit súgott neki, hogy "úgy féltem, hogy elveszítelek..."
- Akkor megszületett köztük valami, valami kimondhatatlan, valami csodálatos egység.
- Ez már több volt, mint puszta barátság - ebben már őszinte szeretettől áthatott akarat volt - akarták egymást, és egymás boldogságát, mert felismerték, hogy az idők kezdetétől ismerősei ők egymásnak, és a szeretet hatalma borult rájuk már korok óta...
- És attól kezdve egy pár voltak ők - a fiú, meg a lány, és olyan boldogok, hogy a föld felett jártak centiméterekkel.
- Hosszú-hosszú idő eltelt így, boldog egységben felettük.
- Bár mindkettejükben fel-felhorgadtak félelmek - méltók-e a másikhoz, valóban nem tévedés-e csupán, és hasonlók, mégis kitartottak egymás mellett, mert emlékeztek és érezték a felismerés eufóriáját...
- Tudták, hogy nem tévednek.
- Valahol ott mélyen.
- A fiú hite megingathatatlan volt.
- Olyan energiákra lelt magában, melyeknek létezéséről álmodni sem mert.
- Belevetette magát a munkába, mert közös jövőt álmodott maguknak, mert nem kigondolta - egyszerűen látta, hogy a lány valóban az élete párja, hogy ő lesz a gyermekei anyja valahol a jövőben, és ezek a látomások olyan boldoggá és felszabadulttá tették, hogy más vágya sem maradt, mint hogy boldog és büszke lehessen szíve választottja.
- Mint minden kapcsolatban - már csak ilyen az emberi lények természete -, náluk is voltak kétségek közt eltelt időszakok. De hitük és az érzéseik, az egymásba és önmagukba vetett bizalom mindig átsegítette őket ezeken - és a fiú mind erősebben, mind határozottabban érezte, hogy szívből szereti a lányt - az egyetlen lényt az Univerzumban, akiért élnie érdemes, akiért megszületett, aki méltó párja lehet...
- Telt múlt az idő, és a fiú mind többet dolgozott, mind többet vállalt. Addig-addig, míg mire hazaért, nem maradt benne energia, hogy kincsének is juttasson belőle.
- S a kétely ismét felütötte fejét - azúttal a lány szívében -, s a fiú ezt nem vette észre - vagy ha észrevette, nem vette komolyan...
- Ekkoriban történt, hogy a fiú anyja és a lány között megromlott a kapcsolat - sosem derült ki tán, hogy miért.
- Elmérgesedett a helyzet annyira, hogy végül a fiú minden nap arra ért haza este a munkából, hogy a szívének két legfontosabb ember a kicsi otthon két ellentétes sarkában ül, szemük vörös a sírástól, és nem szólnak semmit.
- (A lány ekkor már hosszú hónapok óta a fiúval élt, míg annak anyja vidéki rokon-ápolóban volt, s végül haza nem tért.)
- A fiú értetlenül állt a küszöbön - veszekedtek, tudta, de hogyan is mondhatta volna, hogy anyjának hisz, s szerelmét okolja - vagy szerelmének hisz, s meghazudtolja az egyetlen embert, aki a lányon kívül valaha fontos volt az életében...?!
- Nem tudta hát, hogy mi lehetne kiút - s amikor már fékevesztett veszekedés várta, mire hazaért - s amazok ketten (mintha ott se volna) csak egymást bántották éles szavakkal -, a fiúban elpattant valami.
- Haragudott a lányra, hogy azt várja, lökje el az anyját - s haragudott egyetlen szülőanyjára, hoyg azt várja, tépje ketté a szívét...
- Haragjában sem tudott azonban kést mártani saját szívébe, ezért megpróbálta az egyetlen lehetségesnek látszó megoldást - elválasztani a marakodókat anélkül, hogy bármelyikük pártjára állt volna.
- Azt mondta a lánynak, jobb, ha visszaköltözik a kollégiumba (hogy ne bánthassa többé őt az anyja - még csak nem is gondolta ezt, annyira evidens volt számára)...
- A lány pedig szót fogadott.
- A fiú továbbra is töretlenül hitte, hogy őket a Kozmosz teremtette egyazon érme két oldalának, hát lázasan gondolkodott rajta, miként lehetne újra együtt a lánnyal - s közben próbálta túlélni az anyja mellett, aki persze az ő elárulásának élte meg a történteket.
- Dolgozott tovább a fiú, hogy valahogy saját kis zugot teremtsen a lánynak és magának, ahová különköltözhetnek, s tovább élhetnek békében és boldogságban.
- Hónapok óta forgott a fejében az is, hogy a legszentebb kérdést teszi fel a lánynak, hogy olyan jelképet ad neki, amely kifejezi az Univerzum végtelenjével vetekedő szerelmét és a Sorsot, amely egymáshoz rendelte őket.
- De váratlanul érte az új helyzet - nem volt hát könnyű alkalmazkodnia.
- Diákmunkásként bármennyit is dolgozott, haza is adnia kellett, hogy megélhessenek - így hónapokba telt volna, mire lehetősége lehetett együtt költözni a lánnyal.
- A lány lelkében pedig ezalatt maró lúgként tombolt a fájdalom.
- A fiúban fel sem merült, hogy bárhogy másképp lehetne jövő, mint hogy ők ketten együtt.
- Ennek megfelelően létezett - lélegzett és gondolkodott.
- Annyira hitt benne, oly nagyon hitte, hogy a lánnyal ők TELJESEN megértik egymást, hogy fel sem merült a gondolat, hogy esetleg a lánynak nem egyértelmű, hogy a fiú töretlenül Vele tudja csak elképzelni az életet.
- Kétely támadt a szívében - mint később, évek távolából kiderült -, már jóval a költözés előtt is.
- Mert a fiú elszakadt a valóságtól. A boldogsága, a közös jövő képzetei kiemelték a testéből, és nem vette észre, hogy a lány nem követte őt...
- Nem vette észre, hogy a lány nem azt érti, amit ő akar - amit ki sem mondott, annyira evidens volt neki, mint a lélegzetvétel...
- A lány abba a mondatba belehalt.
- És a fiú nem vette ezt észre.
- Azt gondolta a lány, hogy azért küldi el őt a fiú, mert hazugnak tartja, és az anyjának ad igazat.
- Ez a méreg marta el szerelmük összekötő, törhetetlennek hitt láncait.
- S mire a fiú megpróbálta rendbe tenni szétzilált életük szálait, megteremteni a közös folytatás lehetőségét..
- A lányban meghalt a szerelem.
- Annyira fájt, hogy a lány maga ölte meg inkább, ahogy az ember kedvenc lovát is maga lövi le, ha lábát töri..
- Egy délután beszélgetni hívta a fiút.
- A fiú tudta, hogy nincs minden rendben, bár nem hitte, hogy ekkora a baj. Tudta, hogy javítaniuk kell a kommunikáción, hogy nem lehet soká halogatni a költözést...
- Elment hát a találkozóra, leült a lánnyal szemben az asztal túloldalára a WestEnd nevű hely alagsorának hátsó részén, és gyanútlanul várta, mit akar mondani a lány..
- Várta, hogy megszólaljon - s a hangok jéghideg higanyként csorogtak végig a fülén, be a dobhártyáján át, le a nyakán egész a szívéig, és egy pillanat alatt gyémántkemény-mozdulatlanná fagyasztották...
- A fiú csak ült...
- Egyszeriben a jeges űr végtelen csendje ereszkedett rá...
- Se dobbanás...
- Se lélegzet...
- Se rezzenés...
- Csak ült, mint egy sóbálvány, míg valami bent, mélyen messzehangzó reccsenéssel megadta magát...
- Mintha a világot tépték volna ki gyökerestül...
- A tekintete elhomályosult, szemébe világ-végi némasággal tolultak a könnyek...
- Kint némaság - odabent egy elveszett fiú szólongatta könnyes-suttogó hangon - "Mi lesz most veled...? Mi lesz most ezután...?"
- És a fiú csak ült - ha szólt is, nem tudott róla biztosan...
És - mint a mesében Csipkerózsika - mintha jeges-dermedt kómába zuhanna, úgy ment a lány után...
- Évek teltek el, napról napra, hétről hétre.
Nem volt értelme a létezésnek - az iskolának, a munkának, az ébredésnek, az elalvásnak...
Lassan hozzászokott a fiú a hideghez, a dermedt-mozdulatlan némasághoz.
Lasan felhorgadt benne a dac - a döbbenet elszivárgott -, hogy nem lehet így vége...
Évek teltek el.
Felhívta a lányt - olykor.
Csak hogy tudja, mi van vele.
Persze nem bírt magával, s kérte, beszéljék meg...
De évek teltek el a kinti világban.
S a lány sosem lett már az, aki valaha volt.
Éveken át szenvedett ő is - s megölte inkább az emlékeit, hogy "ne fájjon többé, aki vagy"...
Így szól a fiú legendája...
A lányét is tudják páran még talán, de kevesen mesélik el, mert szomorú történet az övék.
Egyszer, s mindenkorra megtanulhatja belőle bárki - a fiú biztosan -, hogy a szavak mit sem érnek, ha nem mondjuk ki őket - "szeretlek" -, s kimondva sem érnek egy lyukas garast sem, ha nem lehetünk megbizonyosodva felőle, hogy érti, akinek szánjuk őket...
- Ennyi hát a legenda, régmúlt idők keserű tanulságával,egykorvolt világmegváltó boldogság emlékeivel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)