"Nincs tér" - mondta nemrég egy rokonlélek.
Ezt próbálom én is használni a gyakorlatban, mikor megpróbálom elérni a másikat.
Levetni az elme láncait, magam mögött hagyni a falaimat, és mint kilőtt nyílvessző, "szállni" hozzá, hogy ott lehessek vele, s ő itt legyen velem...
Hogy ő nyitott-e, hogy képes-e megérezni az "odakint" őt szólítót...
Ma olyat tettem, amit eddig tudatosan sosem...
Felhasználtam a falaim leomlását, az energiában való megmerítkezés határtalan élményét, hogy elérjek valakit...
Talán sikerült.
Olyan volt, mintha tiltakozna - mintha túl nagy energiával érintettem volna meg, amelytől a falai semmivé lettek, és mintha ez a hirtelen pőreség - vagy az érintés személyessége - megijesztette volna...
Nem tartott sokáig - visszavonultam.
Nem akartam betolakodni a világába, csak hirtelen jött az ötlet, hogy talán így...
Adni szerettem volna neki - mert hálás vagyok az ajándékaiért...
Azért, hogy van...
Csak néhány ilyen ékkövem van...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj! Hogy tudjam, mit gondolsz Te! ;)