Daimon

"Az önismeret legelső kérdése: ki az, aki valóban akar bennünket?"

"Életünk legnagyobb titka, hogy nem értelmünk, nem is a józan
eszünk, nem is a lényünk mélyén rejlő isteni Önvalónk realizál,
hanem kavargó vágyaink, szenvedélyeink, félelmeink,
szorongásaink, egónk démoni szomjúsága és konok, már-már jellemé
dermedt ösztönös megszokásai - s ezzel az erővel szemben a józan
ész tehetetlen.
Hiába tudom a jót, mégse csinálom!
Hagyom, hogy "az" csináljon bennem bármit, aki az én jó szándékú
tudásomnál egyvalamit mégiscsak jobban tud: azt, hogy hogyan kell
valamit tetté váltani.
(...)

Az igazi életteremtő mágus láthatatlan bennünk. Nem tudunk róla,
mert sohasem lép színre. Hátulról működik, és mindig az történik,
amit ő akar.
Nem én ülök a volánnál, hanem ő, s hiába sejtem, hogy rossz
irányba megy a kocsi, letérni képtelen vagyok, mert ő vezeti. És
ez még nem minden. Hatalmas intellektuális apparátussal dolgozom
azon, hogy ezt a hibás működést igazoljam, s utólag
megmagyarázzam. Az emberek mérhetetlen többsége például nemcsak
másokkal, de önmagával is elhiteti, hogy keresztény, anélkül hogy
egy szikrányi szeretet lenne benne. Pál apostol még pontosan
tudta és be is vallotta, hogy nem úgy működik, ahogyan kellene,
de számos követője ezzel már nincs tisztában:
nem tudja, hogy nem szeret, hogy nem "összegyűjt", hanem
"szétszór", és a világban a gyűlöletet és a széthúzást növeli.
Vagyis elméletileg krisztusi - gyakorlatilag antikrisztusi, s a
különbséget észre sem veszi.
(...)
Az önismeret legelső kérdése: ki az, aki valóban akar bennünket?
Vagyis a láthatatlan varázsló leleplezése.
Ehhez a legelső lépéshez azt kell belátni, hogy mindaz, ami
történt vagy éppen történik velünk, a saját művünk. Mi akartuk,
mi csináltuk, miattunk olyan, amilyen.
Életünk történetéből, a puszta sztoriból vissza lehet
következtetni a szerzőre.
A meséből, a dolgok jó vagy rossz alakulásából, de még egy
betegségből is vissza lehet látni arra a rejtőzködő benső
varázslónkra, aki éppen ezt a világot idézte körénk.
(...)
A "hajlam", hasonlóan a feltételes
reflexekhez, nem egyéb, mint megismételt cselekvések kódolt
állapota. Amikor már sokadszor akarunk, gondolunk és csinálunk
valamit, az ismétlés rögzíti az "információkat", s végül a miénk
lesz. Belénk épül és működik.
Ez a karma folyamata.
(...)
Ahogy egy képből a festőre, egy regényből az íróra, életünk
eseményeiből vissza lehet következtetni arra, hogy ki a
legerősebb bennünk, ki az a valódi Hatalom, aki a cselekmények
szálait láthatatlanul szövi.
A görögök "daimonnak" nevezik.
Mindannyiunknak van.
Több is.
Az önismeret vagy - ami ugyanaz - az emberismeret ott kezdődik,
amikor megismerjük a daimont.
Valaki panaszkodik neked. Elmondja hitét, reményét, elveit,
meggyőződését, bajait, világnézetét, elmondja, mi mindenben hisz
- de ha meg akarod ismerni valójában, bele kell nézned a lelkébe,
mélyen a homloka mögé, a szemei mögé, sőt még a gondolatai és a
kimondott szavai mögé is, és meg kell pillantanod azt a daimont,
akit szolgál ez az ember.
És ugyanezt kell megtenned önmagaddal - csak ott sokkal nehezebb.
(...)
Két kérdés van.
Hogyan lehet daimonunkat felismerni?
És a másik: hogyan lehet legyőzni?
A két kérdés szorosan összefügg: amíg nem tudod, ki ellen
harcolsz, győzni sem tudsz ellene.
Vagyis a ráismerés, a rálátás vagy a rádöbbenés meg kell hogy
előzzön mindent - ami azt jelenti, hogy Tudás nélkül egyetlen
üdvös lépés sem tehető.

Először látni kell.

Enélkül semmiféle vallás, pszichotechnika, lelki gyakorlat,
meditáció vagy érzelmek által irányított imádság nem segít - az
"Add, Uram, hogy lássak!" az első és legfontosabb kérésünk, mert
sötétben a daimon legyőzhetetlen.
A látást rendszerint megelőzi egy - még homályos, de - állandóan
visszatérő kellemetlen tapasztalás: hogy az életemnek az
alakulását nem szeretem.
Ismétlődnek olyan események, amelyek miatt rosszul érzem magam.
Újra és újra benne vagyok valamiben, amit nem szeretek.
Nem "akarom", és mégis csinálom.
El akarom kerülni, és mégis mindig ott van."

Ha megpróbálok ilyen szemmel képet alkotni a saját sors-mesémről, az eddig bejárt életutamról - mire jutok?
Milyen kép bontakozik ki ebből...?

Mi az, ami ismétlődik, pedig nem szeretem?

Veszteség.
Elvesztem azt, akit szeretek, noha valóban szeretem.

Pénz - siker.
Van - de nem annyi, amennyit szeretnék, vagy amennyit elégnek gondolok.
Persze ez kérdőjeles, hiszen lehet, hogy éppen annyi van, amennyit Ő elégnek gondol.

Bizalom.
Van, de nem olyan mély, nem olyan feltétlen, mint amennyire én szeretném.

Mi ismétlődik még az életemben...?
Költözések.
Nyugalomra vágyom, egy kis állandóságra, amelyben kereteket lehet alkotni a mindennapokhoz. Mégis mindig meg kell változtatni valami miatt a környezetemet.

Ismétlődés...?

Milyen olyan szenvedélyem van, amellyel küzdök...?
Citromos nápolyi...? Mámor...? :P
Lustaság...?

A körülményesség? A részletekben, kis jelentőségű dolgok közt való elkallódás...?

"...Fontos tudni, hogy a daimon a halálunkkal nem hal meg!
Mesterem tanításai és az általam megismert túlvilági sorsok arról
szólnak, hogy a szenvedélyek túlélik a földi életeket. A
szomjúság nemcsak folytatódik odaát, de új és új létesülésbe
kényszeríti a lelkünket. A Mester ugyanazt mondja, mint Buddha,
hogy a tanha, a "létszomj" életünk alapvető oka. És ez nem
"életösztön", hanem valami ősibb és sóvárgóbb szenvedély, amely
sokféle célra irányulhat, hol erre, hol arra, de a dinamikája
hatalmas, s amíg nincs legyőzve, működik. Sokszor
tapasztalhattad, hogy a szenvedély erősebb, mint az életösztön.
Rágyújt, pedig tudja, hogy belehal. Iszik, pedig tudja, hogy
belepusztul. Nekem volt olyan barátom, dúsgazdag ember, akit
három infarktus után sem lehetett lebeszélni a napi tizennyolc
órás pénzhajszáról. Még az intenzív osztályról is telefonálgatott
a befektetőknek. Már nem él. Belehalt a negyedik szívrohamba. Ha
átlátnál a másik világba, tapasztalnád, hogy a fizikai létből
való kizuhanása nem oltotta ki a szenvedélyét, s előfordul, hogy
inkarnációk sorozatát vállalja egy lélek, hogy egy-egy ilyen
szomjúságot legyőzzön végre. Ez egy folyamatos karmalánc, amely
csak akkor lesz nyilvánvalóvá, ha reinkarnációk egész sorozatát
tudjuk áttekinteni. Én jelenleg olyan "szenvedélyeim" ellen
küzdök, amelyek évezredek óta tartanak fogva, és új és új
formában térnek vissza. És az, hogy "új forma", lényeges, mert
itt nem csupán arról van szó, hogy, mondjuk, egy szenvedélyes
dohányos vagy alkoholista átviszi magával a túlvilágra a
cigaretta vagy az ital iránti vágyát (ez is igaz, de nem
lényeges), hanem arról, hogy azok a valódi lelki motívumok,
amelyek alkoholistává vagy dohányossá tették, megoldatlanul
mennek vele tovább. Ez ugyanis a "daimon", aki nem hal meg
fizikai létünk megszűnése után, hanem átjön velünk a lélek
világába, ott is nyomaszt, és előbb-utóbb egy új inkarnáció oka
lesz.
(...)
A külső pörgés mindig az önmagunktól való menekülés biztos jele.
Csakhogy a túlvilágon ez lehetetlenség.
Ott magunk vagyunk: saját lelkünk végtelen világában.
Itt aztán fölfedezhetjük, hogy nem magunkat éltük, hanem
daimonunk rossz "programja" irányította életünket.
Ahhoz, hogy egy "programtól" megszabaduljunk, a programnak le kell járnia.
El kell jutni odáig, hogy végleg csalódunk benne.
E nélkül a kiábrándulás nélkül nem lehet váltani. És nem is akar
senki, mert nincs rá oka. Egy jó lapjárásnál és főleg azzal a
csontjait is átható hittel, hogy "Nyerni jó!", senki sem áll föl
a kártyaasztaltól.
Még a vesztés, sőt az állandó, szüntelen vesztés sem elég.
Katarzis kell, nagy baj, valami olyan megriadásmegriadás, hogy: "Ha így
megy tovább: elveszek!"
Ez az a pillanat, amikor a daimon hatalma, ha nem is megrendül,
de meginog és kérdésessé válik.
A sorscsapás ereje kell ahhoz, hogy legalábbis fölismerhető
legyen, hogy egy rossz varázsló igéjét teljesítettük. És a
"sorscsapás" itt olyasmit jelent, ami nagyobb, mint a halál. A
katarzis mélyebben van, mint bármilyen halálfélelem. A
katarzisban az ember rádöbben, nem arra, hogy elvész az élete,
mert a lelke mélyén tudja, hogy az lehetetlen, hanem arra, hogy
elvész a lelke! A katarzis a halálnál mélyebb zuhanás: a fény
teljes kialvásának egy olyan végső fenyegetése, amely az embert
megfordulásra készteti."

És ha nekem tetszik ez az élet, és nem szeretnék  semmilyen katarzist, semmilyen nagy világvége-hangulatot...?

Honnan dönthetem el, hogy én melyik stációt koptatom éppen...?

Az álmosság, amely rám tört a daimonom műve...?!